"A létezés egésze mindenki számára állandóan és tökéletesen nyílt, és mindenki annyit él belőle, amennyit akar. ” - Hamvas Béla

Ez egy rendhagyó blogbejegyzés lesz, hiszen most nem lekvár receptet osztok meg, hanem visszatekintek az elmúlt évre, összegzem a velem történt eseményeket, gondolatban elengedem amit el kell és nyitott szívvel várom az újabb lehetőségeket.

Egészen pontosan egy hete készülök a posztírásra, de valahogy mindig eltereli valami a figyelmemet. Ahhoz képest, hogy az idei készülődést igencsak lazára vettem, az elmúlt 3 hetem mégis húzósra sikerült.

Március 21-én beköszönt a tavaszünnep, mely a természet újjászületésének, a termékenységnek, vagyis a női energiáknak az ünnepe.

Az idei évem egyik legfontosabb kihívásaként fogalmaztam meg, hogy megpróbálok lassítani és alacsonyabb fordulatszámra kapcsolom magam. Úgy érzem, hogy elérkezett a visszavonulás és egy erőteljesebb befelé figyelés ideje.

A bejegyzés írása számomra hetekkel azelőtt megkezdődik, hogy egyetlen karaktert lepittyentenék a klaviatúrán. Elindul a vezérhangya, és onnantól kezdve azzal ébredek, és azzal fekszem, hogy szülöm a gondolatok sorát, néha hangosan felnevetek, hogy ezaz - családom hirtelen döbbenetére- ,máskor mélyen magamban szótlanul gyártom a tartalmat.

Ez a lekvármentes poszt egy gyönyörű késő őszi délelőtt fogalmazódott meg bennem és délutánra már a “virtuális papíromra” lett vésve.

Mielőtt nekiláttam ennek az év végi szokásos posztnak a megírásához, kíváncsiságból elolvastam a tavalyi évet záró posztomat.

Volt év elején egy fogadalmam, egészen pontosan arról szólt, hogy megtanulok nemet mondani. Nos, jelentem, szépen haladok a tanulással. Sőt, már annyira belejöttem, hogy a főfoglalkozásnak számító munkahelyemen is kinyögtem egy kövér “nem”-et a munkára, tehát felmondtam.