Lilahagymát készíteni nem nagy kunszt, készítettem már én is többször különböző ízpárosításokkal, fűszerezésekkel. Ezúton újabb próbálkozás ért célba, mellyel ízlelőbimbóinkat jutalmazhattuk meg. Valójában a hűtőben felbontott bor adta a tippet arra, hogy nekiálljak.

A szokásos menetrend szerint zajlott az akció, talán annyiban különbözött a korábbiaktól, hogy a ráfordított idő ezúton jelentősen csökkent. Ugyanis, már annyiszor készült kezeim között lilahagyma lekvár, hogy a pucolás után a darabolás már egyre gyorsabban megy. Gyakorlat teszi a mestert, és talán kijelenthetem, hogy a kaszabolást most már jártasság szintjére emeltem.

Korábbi alkalmakkor kínlódás volt hajszálvékony hagymakarikákat szelni. De! Jelentem, most már megy, mint a karikacsapás, köszönhető a jó néhány kiló feldarabolt hagymának, amivel volt alkalmam a műveletet gyakorolni.

Természetesen hozzájárul a konyhai kiegészítők javuló minősége is, mely által gyorsabb és pontosabb munkára vagyok képes. Egy jó kés tényleg hasznos darab a konyhában.

Visszakanyarodva a hűtőben árválkodó borra, azért nem volt sok ideje árválkodni. Férjuram egyik este azzal az ötlettel állt elő, hogy a vacsora mellé szívesen fogyasztana egy pohár borocskát. Mivel eme mondat igen ritkán hagyja el száját, ezért a lehető leggyorsabban ugrottam a borokat tároló polcra, és kaptam kézbe az egyik kedvenc borászatunk nedűjét. A választás (és ez itt a reklám helye) a Winelife borászat 2016-os Zweigelt borára esett.

A kis pohárka elfogyasztása után 2 napot még volt ideje érni a bornak a hűtőben, aztán újra a palack után nyúltam, és ezúton nem gégémet öntöztem meg vele, hanem egy laza mozdulattal a lábosba löttyíntettem. De, vegyük szépen sorba az eseményeket.

A 2 kg lilahagymát, mint már írtam fentebb, gyors mozdulatokkal felkarikáztam. Néhány könnycseppet elmorzsoltam érte, de nem azért mert annyira sajnáltam volna, csak mert a hagyma áldását küldte a könnycsatornáimra a szaglószervemen keresztül.

Egy jó nagy serpenyőben olívaolajat öntöttem és odatettem üvegesre pirulni a hagymát, közben minden hozzávalót szépen a kezem ügyébe rendeztem, így ni:

• só, bors
• balzsamecet
• bor
• barnacukor
• rózsabors
• zsálya (a kertből….:) hála a fagymentes télnek)

A hagyma fonnyasztása után ráhintettem 4 evőkanál barnacukrot és alaposan elkevertem. Mikor már a párolt hagymán a cukor szépen megkaramellizálódott, a kezem ügyében lévő balzsamecet került sorra, melyből két löttyintést öntöttem a hagymára, a sor pedig a bor adagolással folytatódott. A hozzáadott két deci sac per kábé történt.

A főzésben azt szeretem a legjobban, hogy az ízekkel kísérletezhetek bátran, és nincsenek kőbe vésett szabályok az adagolásokkal kapcsolatban. Így aztán elég gyakran előfordul, hogy a recept leírásakor a memóriámra nagy szükségem van, hogy pontosan visszaemlékezhessek miből mennyit használtam.

A borocska után a fűszerezés következett, a zsályát apró darabokra vágtam, az egész rózsaborsot, pedig a mozsaramba zúztam picire. Hogy pontosan mennyit, hát szerintem úgy fél teáskanálnyit. A fűszerezést a sózás és borsozás zárta a legvégén.

Most is mint mindig, az előre sterilizált üvegekbe került a chutney, majd vastag takaróba bugyolálva szenderedhettek még vagy 24 órát, míg teljesen ki nem hűltek.

Amennyiben kedvet érez valaki a chutney elkészítéséhez, íme néhány ajánlat, hogy mivel lehet még ezt a gourmet élményt fokozni.

Először is leszögezem, hogy simán pirítósra kenve is a hagymalekvár verhetetlen!

De kiválóan passzol grillezett húsok mellé, a libamájjal házasítva pedig egyenesen mennyei. Nálunk a fogyasztása barnakenyér falatkákkal történt, melyre előzetesen felváltva kéksajt és camembert került.