Jaj, én úgy szeretem az adventi készülődés időszakát. Ilyenkor az otthon melege nyugalmat ad, a készülődés és várakozás boldog percei igazi melegséggel tölti meg szívünket, és amíg az ember gyermeke kicsi, olyan jó együtt megélni a karácsonyi készülődés minden pillanatát.

Egyre jobban imádom az almadzsemet. Főleg, hogy idén sikerült rengeteg almát beszereznem. Jonagold és golden típusok gurultak be a lábasba.

Kertünkben jó néhány hete beérett a szőlő. Csupán egyfajta szőlőültetvényünk van, othello. Mi nagyon szeretjük, noha vastag héja és elég nagy magja van. Viszont megenni rengeteg lenne, még úgy is, hogy az ismerősöket ellátjuk bőséggel.

Lehet, hogy nem találtam ki semmi újat, de ez a két íz párosítása számomra mennyei. A fűszerkertemben van jónéhány fűszer, de szívemnek legkedvesebb a bazsalikom.

Ennek a posztnak a megszületéséhez közel ezer km-t kellett utaznom. Nos, nemcsak a poszt kedvéért utaztam, hanem húzott szívem az otthonom felé is. Helyesebben otthonról haza akartam menni. De, hol van az én otthonom? Kérdezheti bárki és bátran…

Már tavaly is próbálkoztam birsalma dzsemmel, igaz akkor ölembe hullott pár kiló, idén pedig úgy kellett vadásznom.

Van nekem egy kék kis füzetem, amibe évek óta elkezdtem leírni azokat a lekvár recepteket, amelyeket elkészítettem. Nem tudom miért, de a füzetke első oldalára került a citromos fügelekvár, ami azóta beváltotta az első helyhez méltó helyét, mert a legfinomabb lekvárom egyike.

Amint már korábbi posztomban csiripeltem a szőlő kampâny beindult a portánkon, és azóta mióta érik ez a finom gyümölcs, egyre másra születnek az újabb ízkombinaciók.

A meleg nyár elhozta végre a grillezés lehetőségét, és azon morfondírozva, hogy mivel dobjam fel az újabb grillezést, hát kipattant az ötlet, hogy az epret kellene becsempészni a repertoárba, mint kiegészítő elem.

Beindult a sárgabarack szezon! Végre, már annyira vártam. Jöhetnek a jobbnál jobb receptek, amiket eddig kísérleteztem ki és amiket majd ezután fogok. A sárgabarack esetében rest nem vagyok, ha a fűszerekhez kell nyúlni (na, jó! talán más gyümölcsök esetében sem...).

Nem, kedves olvasó! Ez nem elírás... Ezt a gyümölcsöt tényleg így nevezik: khakiszilva, másik nevén datolyaszilva.

“Kibédi? M’ért kérdi? a hagymaszagot nem érzi?” Erdélyi utam során mindig szakítok időt arra, hogy a kibédiektől lilahagymát vásároljak.

Nos, elfogyott az összes othello szőlőm, örömmel jelentem, hogy mind sikerült feldolgozni és finomabbnál finomabb lekvárokat készíteni belőle. És ezennel a szőlőlekvárról szóló posztok befejezve.

A természet egyik csodája, hogy télen, amikor kevés a gyümölcsválaszték, és a boltban is csak szinte déligyümölcs kapható, kertünkben ekkor is teremhet olyan gyümölcs, amelyet befőzésre használhatunk.

Folytatom ezúton is a szőlőlekvár készítést, melyet ezúton levendulával ízesítettem. Ez a variáció kézzel fekvő volt, hiszen szőlő és levendula adott volt a kertből.

Lilahagymát készíteni nem nagy kunszt, készítettem már én is többször különböző ízpárosításokkal, fűszerezésekkel. Ezúton újabb próbálkozás ért célba, mellyel ízlelőbimbóinkat jutalmazhattuk meg. Valójában a hűtőben felbontott bor adta a tippet arra, hogy nekiálljak.

Úgy hiányzik a nyár, az érett gyümölcs illata, és a fakanál forgatása a befőzős lábosomban, hogy azon morfondíroztam mivel tudnám kompenzálni ezt az érzést. És akkor belém hasított a gondolat: dehát télen is lehet befőzni!!

És még mindig újabbnál újabb ötletek pattannak ki a fejemből a szőlőlekvár ízesítése terén. Ötletben nem szenvedek hiányt, annál inkább időben!

Feldolgozásra váró körtéből is akad még néhány kiló, úgyhogy a mai poszt egy újabb körtelekvárt fog bemutatni.

Előző posztomban írtam arról, hogy kertünk legkisebb meggyfája termett csupán gyümölcsöt, így a szüretelt 6,5 kg meggy feléből csokis meggylekvár készült, míg másik feléből vörösboros meggylekvárt kreáltam.