Történetünk főhőse egy erdélyi asszony, pontosabban két erdélyi asszony. 
Egy a jelenben: Orsolya.
És egy a múltból: Pál Berta.
A helyszín, ahol történetünk ‘szövődik’: Csehétfalva, Erdély.

A személyes számadás posztomban írtam arról, hogy hamarosan beszámolok miért volt több okból is sikeres az október 28-án rendezett őszi vásárunk, melyet a soproni Koffer Borbárban tartottunk. Nos, itt az ideje, hogy ezen a fórumon is bemutassam a Koffert.

"A létezés egésze mindenki számára állandóan és tökéletesen nyílt, és mindenki annyit él belőle, amennyit akar. ” - Hamvas Béla

Nem, kedves olvasó! Ez nem elírás... Ezt a gyümölcsöt tényleg így nevezik: khakiszilva, másik nevén datolyaszilva.

“A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. “
(Hamvas Béla)

Ez a lekvármentes poszt egy gyönyörű késő őszi délelőtt fogalmazódott meg bennem és délutánra már a “virtuális papíromra” lett vésve.

A hideg idő ellenére (április végét járja a naptár és reggelenként még mindig csípős hideg fogad a házból kilépve), a természet apránként bontogatja csodáit, én pedig csendben figyelem zsibbadt lélekkel szépségeit. A pitypang is sárga virágaival a kert üde színfoltja, amolyan titkos lehelete a meseszerűségnek. Nagyon szeretek a napsárga virágok látványába elveszni.

Az igazság az, hogy sütőtök lekvárt már készítettem, de a mostaninak az íze, állaga felülírta minden elképzelésemet. A tavalyi sütőtöklekvárt recept nélkül, saját kútfőből dobtam össze, finom volt az is, de felbontás után megromlott, így aztán elment a kedvem a sütőtöktől!

Március 21-én beköszönt a tavaszünnep, mely a természet újjászületésének, a termékenységnek, vagyis a női energiáknak az ünnepe.

Azt hiszem már többször említettem ezen a felületen, hogy szerencsés vagyok. 
Szerencsés vagyok, mert mióta fáradhatatlanul főzöm a lekvárokat, rengeteg gyümölcsöt kapok, hiszen “hírem” elterjedt, és már az ismerősök ismerősei is gyűjtik a felhasználást mellőző gyümölcsöket, azzal a felkiáltással, hogy jó lesz a “lekváros csajnak”!

A tavalyi év lezárása sokat váratott magára… kesze-kusza év volt, sokat gondolkodtam mit szeretnék ebből itt megosztani, ezért is álltam neki nehezen az évbúcsúztatásnak. De az óévet LE KELL zárni, búcsút kell venni tőle, el kell engedni (ez nálam már babonás szertartás), és a terveket ki kell “főzni” az Új esztendőre. Erőt vettem magamon és gép elé ültem, sokadjára… most is… Annyi küldönbséggel, hogy most nem állok fel! Akármennyire is vérszegény szöveg alakul az ujjaim alatt, nem adom fel.

A 20 kg körte befőzésével elég sokáig elbíbelődtem, a temérdek mennyiségből többféle lekvár-fűszer kombinációt kipróbáltam. Idén, a fiúk kifejezett kérésére, készült sima körtelekvár is, amiről posztot nem szándékozok írni, mivel semmi különlegesség nem került bele, így hosszú ódákat nem tudok zengeni róla.

Posztom címe nem holmi panaszkodás akar lenni, sőt: tüzet akarunk éleszteni elképzeléseinkbe, meleget árasztani, mint a durranásig megrakott kályha, mely ontja a meleget és a kormos kéményeken szállongó füst vinné a hírt, hogy ami most van, az is NAGYON JÓ!

Még javában tombol nálunk a nyár, a hétvégét is igyekeztünk vízparton tölteni, de apró jelekből már észrevehető, hogy az ősz már a sarokra fordult. Ilyen apró kis jel, hogy a körte érésnek adta fejét, és minő szerencse, hogy ismét “házhoz jött” belőle 20 kg.

“A legjobb dolgok mindig a közelünkben vannak – a lélegzet az orrunkban, a fény a szemeinkben, a virágok a lábunknál, a munka a kezünkben, az igazság ösvénye előttünk. Ne kapaszkodjunk a csillagok felé, de becsüljük meg hétköznapi feladatainkat abban a biztos tudatban, hogy a mindennapi kötelesség és a mindennapi kenyér a legédesebb dolog az életünkben.” (Robert Lous Stevenson)

A fekete áfonya igazi kincs, nemcsak azért, mert borsos ára van, hanem mert tele van az egészségre hasznos alkotóelemekkel. Méretét tekintve aprócska kis gyümölcs, de hatalmas tápértékkel bír, hiszen rengeteg antioxidánst tartalmaz, szív- és érrendszeri betegség ellen véd, valamint jótékony hatása van a cukorbetegség kialakulásának megelőzésében is.

Az elmúlt időszak számtalan változást hozott az Edótermékek világába, és ahogy ez lenni szokott, az új és viharos Fertő-parti szél felkavarta a történéseket. Seprűnyélre nem ültem, de a szél adta hullámokat meglovagoltam és íme most itt dícső hozsannával beszámolok a történésekről. Van miről!

A címben megkezdett mondatot folytatva van nekem még egy mániám, éspedig a finom házipálinka. Az úgy volt, hogy Szomszédasszony drága, akivel a pálinka kóstolás (fogyasztás) művészetét már magas szintre emeltük, beállított ismèt egy üveg barackpálinkával.

Egészen pici lány koromban volt nekem egy nagyon kedves dadus nénim. Emlékeimben ott él apró kis termetével, picurka kis buksijával, mindig mosolygó arcával.

A meleg nyár elhozta végre a grillezés lehetőségét, és azon morfondírozva, hogy mivel dobjam fel az újabb grillezést, hát kipattant az ötlet, hogy az epret kellene becsempészni a repertoárba, mint kiegészítő elem.

“Ne bántsatok, ha most rossz vagyok,
Ha most kicsit halkabban élek.
Halkabban élnek a felhők is,
Meg a halottak, meg a rétek.

Az úgy volt, hogy ismét arra ébredtem, hogy szükségem van egy terápiás jellegű lekvárfőzésre. Hétvége lévén sokat nem teketóriáztam, elszaladtam a közeli zöldségesbe és a fejben összerakott listát gyorsan beszereztem.

Az olasz konyha napját január 17-én ünneplik szerte e széles világban, melynek lényege az olasz ételek eredeti voltának megőrzése mindenütt, ahol az autentikus itáliai konyha el van terjedve. A dátum indoka Remete Szent Antal tiszteletének ünnepe, aki a hentesek és szalámikészítők védőszentje volt Olaszországban.

Úgy hiányzik a nyár, az érett gyümölcs illata, és a fakanál forgatása a befőzős lábosomban, hogy azon morfondíroztam mivel tudnám kompenzálni ezt az érzést. És akkor belém hasított a gondolat: dehát télen is lehet befőzni!!

“Fejem fölé a csillagok
jeges tüzet kavarnak,
az irgalmatlan ég alatt
hanyatt dölök a falnak.”

(Pilinszky: Téli ég alatt)

Az idei évem egyik legfontosabb kihívásaként fogalmaztam meg, hogy megpróbálok lassítani és alacsonyabb fordulatszámra kapcsolom magam. Úgy érzem, hogy elérkezett a visszavonulás és egy erőteljesebb befelé figyelés ideje.

Az úgy volt, hogy idén kora nyáron, kaptam egy kedves barátnőmtől legalább 10 tő bardóci paradicsompalántát. Az, hogy a palánta bardóci, az olyan pluszt jelentett nekem, hogy kitüntetett figyelemmel kellett ezekkel a palántákkal bánnom. Így aztán nem ültethettem el oda, ahová a többi paradicsomot is ültettem.

Ez egy rendhagyó blogbejegyzés lesz, hiszen most nem lekvár receptet osztok meg, hanem visszatekintek az elmúlt évre, összegzem a velem történt eseményeket, gondolatban elengedem amit el kell és nyitott szívvel várom az újabb lehetőségeket.

Megvan az érzés, hogy bizonyos ízek kóstolásakor felelevenedik bennetek egy emlék? Így vagyok én a zakuszka kóstolásakor, hogy egész gyermekkorom pereg le lelki szemeim előtt, mikor ízét számban megérzem. Mindig nagyon szerettem a zakuszkát (erdélyi zöldségkrém)!

A kert: az a hely, ahol az otthonom van és ahol elvonultan megnyugodhatok. Az évek múlásával azt vettem észre, hogy kötődni kezdek a helyhez, a kerthez, a sajátos választott világomhoz.

"Negyven éves lettem én,
meglepetés e költemény,
Ajándék, mellyel meglepem,
ide idézett szellemed. 

Negyven évem elszelelt,
remélem nem hiába telt,
Ha kell, most elölről kezdem,
mert nem tudták elvenni a kedvem!”

(Beatrice)

Ősszel, minden évben lábunkra húzzuk a túrabakancsot és elindulunk az Őrségbe, hogy ezt a csodálatos tájat bebarangoljuk, találkozzunk jó emberekkel, a természetben lecsendesüljünk és lassú fordulatszámra kapcsoljuk vissza magunkat.

A blogon már többször esett szó a Malacpofáról. Részletesen bemutatom, hogy mit rejt a név, kik állnak mögötte, és hogyan kapcsolódnak hozzájuk az Edótermékek.

A természet egyik csodája, hogy télen, amikor kevés a gyümölcsválaszték, és a boltban is csak szinte déligyümölcs kapható, kertünkben ekkor is teremhet olyan gyümölcs, amelyet befőzésre használhatunk.

A “Csütörtöki Malacságok”-ra (február 21) készülve készítettem ezt az árdé relisht, melynek gyönyörű piros színe mellett az íze is isteni! De, először is mi az a relish?

Jaj, én úgy szeretem az adventi készülődés időszakát. Ilyenkor az otthon melege nyugalmat ad, a készülődés és várakozás boldog percei igazi melegséggel tölti meg szívünket, és amíg az ember gyermeke kicsi, olyan jó együtt megélni a karácsonyi készülődés minden pillanatát.

Azt veszem észre, hogy az elmúlt időszak posztjaival kicsit elkanyarodtam attól, ahonnan indultam. Ugyanis az volt a blogolással az eredeti célom, hogy saját magam “lekvártörténésze” leszek. Pontosabban a saját családunk étel- és eseménytörténésze, azaz megőrzöm a recepteket és az elkészítésük során szerzett tapasztalatokat az utókornak, és azért írok posztot, hogy egy-egy szuper receptre akkor is emlékezzek, mikor már a Cavinton beszedése is kihívást fog jelenteni. Ehhez képest az utóbbi időben megszaporodtak a személyes hangvételű posztok és a receptek kissé háttérbe szorultak, pedig esküszöm most is gyakran forgatom a fakanalat.

Már tavaly is próbálkoztam birsalma dzsemmel, igaz akkor ölembe hullott pár kiló, idén pedig úgy kellett vadásznom.

Egészen pontosan egy hete készülök a posztírásra, de valahogy mindig eltereli valami a figyelmemet. Ahhoz képest, hogy az idei készülődést igencsak lazára vettem, az elmúlt 3 hetem mégis húzósra sikerült.

Feldolgozásra váró körtéből is akad még néhány kiló, úgyhogy a mai poszt egy újabb körtelekvárt fog bemutatni.

Itt az év legambivalensebb időszaka. Azért írom ambivalensnek, mert miközben mindenki arra készül, hogy az év végét a lehető legnyugisabban, szeretetben és lecsendesedve töltse, az azt megelőző időszakot legtöbbször a káosz és a kapkodás jellemzi.

Nos, elfogyott az összes othello szőlőm, örömmel jelentem, hogy mind sikerült feldolgozni és finomabbnál finomabb lekvárokat készíteni belőle. És ezennel a szőlőlekvárról szóló posztok befejezve.

A bejegyzés írása számomra hetekkel azelőtt megkezdődik, hogy egyetlen karaktert lepittyentenék a klaviatúrán. Elindul a vezérhangya, és onnantól kezdve azzal ébredek, és azzal fekszem, hogy szülöm a gondolatok sorát, néha hangosan felnevetek, hogy ezaz - családom hirtelen döbbenetére- ,máskor mélyen magamban szótlanul gyártom a tartalmat.

Amint már korábbi posztomban csiripeltem a szőlő kampâny beindult a portánkon, és azóta mióta érik ez a finom gyümölcs, egyre másra születnek az újabb ízkombinaciók.

Ennek a posztnak a megszületéséhez közel ezer km-t kellett utaznom. Nos, nemcsak a poszt kedvéért utaztam, hanem húzott szívem az otthonom felé is. Helyesebben otthonról haza akartam menni. De, hol van az én otthonom? Kérdezheti bárki és bátran…

És még mindig újabbnál újabb ötletek pattannak ki a fejemből a szőlőlekvár ízesítése terén. Ötletben nem szenvedek hiányt, annál inkább időben!

Beindult a sárgabarack szezon! Végre, már annyira vártam. Jöhetnek a jobbnál jobb receptek, amiket eddig kísérleteztem ki és amiket majd ezután fogok. A sárgabarack esetében rest nem vagyok, ha a fűszerekhez kell nyúlni (na, jó! talán más gyümölcsök esetében sem...).

Folytatom ezúton is a szőlőlekvár készítést, melyet ezúton levendulával ízesítettem. Ez a variáció kézzel fekvő volt, hiszen szőlő és levendula adott volt a kertből.

Itt a nyár, és hát mikor, ha nem most élünk a lehetőséggel, hogy a szabadban étkezzünk. A szabad ég alatt készített ételeknek a forró parázs fenséges füstös ízt kölcsönöz. Csakúgy, mint ennek a zamatos lilahagymának, amihez pácolt feta sajtot párosítottam és aromás gyógynövényekkel fűszereztem.

Kertünkben jó néhány hete beérett a szőlő. Csupán egyfajta szőlőültetvényünk van, othello. Mi nagyon szeretjük, noha vastag héja és elég nagy magja van. Viszont megenni rengeteg lenne, még úgy is, hogy az ismerősöket ellátjuk bőséggel.

Sokan kérdeztétek, hogy mi ez a Malacpofa és mi köze van az Edólekvárokhoz, és egyébként is hol van a kapcsolódási pont a két dolog között? Nos, itt az idő, hogy tisztázzuk az összefüggéseket és egyben bemutassam nektek ezt a mókás nevű Bisztrót, annak tulajdonosait és a közös együttműködésünk terveit, céljait.

Egyre jobban imádom az almadzsemet. Főleg, hogy idén sikerült rengeteg almát beszereznem. Jonagold és golden típusok gurultak be a lábasba.

Hétköznap reggel 8-kor itthon szürcsölni a nap első teáját végtelen szabadság érzéssel tölt el, természetesen ilyenkor van engedélyezve számomra egy kis idő, hogy a közösségi médiát átpörgessem, inspirálódjak mások kreatív képein, az esetleges felém érkezett kérdésekre/hozzászólásokra reagáljak. A tea utolsó kortyjának elfogyasztásakor jön el a pillanat, mikor le kell állítanom a netes lézengést.

Bálint gazda szavait emlegetve itt az ideje az őszi munkálatoknak a kertben. Nincs ez a lekvárkészítő konyhában sem másképp. Akad ilyenkor bőven tennivaló, és noha a tavaszi fagy temérdek gyümölcsfa termését megtizedelte, azért maradt még a konyhára és az üvegbe való.

Olyan szerencsés helyen élünk, hogy töménytelen mennyiségű medvehagyma terem körülöttünk. Minden évben készítek belőle finomságokat, az idei pesto pedig rendhagyóra sikerült.

A baracklekvár kifejezetten kedvenc lekvár a család körében. Így gyakran érzek késztetést arra, hogy jobbnál jobb lekvárokat főzzek belőle, és minél érdekesebb ízeket kipróbáljak.

Mosolygós nyári almák gurultak a konyhámba. Szépek, pirosas sárgák, hivatalosan jonagored nevűek.

“Kibédi? M’ért kérdi? a hagymaszagot nem érzi?” Erdélyi utam során mindig szakítok időt arra, hogy a kibédiektől lilahagymát vásároljak.

Volt év elején egy fogadalmam, egészen pontosan arról szólt, hogy megtanulok nemet mondani. Nos, jelentem, szépen haladok a tanulással. Sőt, már annyira belejöttem, hogy a főfoglalkozásnak számító munkahelyemen is kinyögtem egy kövér “nem”-et a munkára, tehát felmondtam.

Előző posztomban írtam arról, hogy kertünk legkisebb meggyfája termett csupán gyümölcsöt, így a szüretelt 6,5 kg meggy feléből csokis meggylekvár készült, míg másik feléből vörösboros meggylekvárt kreáltam.

Lilahagymát készíteni nem nagy kunszt, készítettem már én is többször különböző ízpárosításokkal, fűszerezésekkel. Ezúton újabb próbálkozás ért célba, mellyel ízlelőbimbóinkat jutalmazhattuk meg. Valójában a hűtőben felbontott bor adta a tippet arra, hogy nekiálljak.

Lehet, hogy nem találtam ki semmi újat, de ez a két íz párosítása számomra mennyei. A fűszerkertemben van jónéhány fűszer, de szívemnek legkedvesebb a bazsalikom.

Az úgy volt - kezdeném történetem, mint a Tesz-vesz város meséiben -, hogy ebben a borongós, fénynélküli és teljesen lehangoló időben, vágytam valami finomságra, valami olyan ételre, ami nemcsak ízével, hanem színével is segít túlélni ezt a lehangoló időjárást.

A kertünkben idén a 3 meggyfából egy termett gyümölcsöt. Egy júliusi délután fiammal elhatároztuk, hogy nekiállunk és leszedjük.

Nincs könnyű dolga az embernek, ha meglévő ételallergiájával megfelelő vendéglátóhelyet szeretni találni vidéken.

Van nekem egy kék kis füzetem, amibe évek óta elkezdtem leírni azokat a lekvár recepteket, amelyeket elkészítettem. Nem tudom miért, de a füzetke első oldalára került a citromos fügelekvár, ami azóta beváltotta az első helyhez méltó helyét, mert a legfinomabb lekvárom egyike.

Mielőtt nekiláttam ennek az év végi szokásos posztnak a megírásához, kíváncsiságból elolvastam a tavalyi évet záró posztomat.