Az úgy volt, hogy idén kora nyáron, kaptam egy kedves barátnőmtől legalább 10 tő bardóci paradicsompalántát. Az, hogy a palánta bardóci, az olyan pluszt jelentett nekem, hogy kitüntetett figyelemmel kellett ezekkel a palántákkal bánnom. Így aztán nem ültethettem el oda, ahová a többi paradicsomot is ültettem.

A későbbiek során nem biztos, hogy emlékeztem volna, hogy melyik a bardóci palánta és melyik nem. De nekem ezt fontos volt egész nyáron tudnom, és úgy ápolnom ezeket a töveket, mintha hímes tojásokat termettek volna.

Mire elkészült a magaságyás, arra kitaláltam, hogy oda is szorítok helyet a palántáknak. Tudtam, hogy az a mennyiségű és minőségű föld, amit két kézzel belemertünk emberemmel az ágyásba, az igencsak hálás terepet fog nyújtani az újonnan kedvenccé vált kis növényeknek.

Na de most elmondom, hogy miért is lettek kedvencek. Tudjátok hol van Bardóc?

Bardóc a “világ közepe”, legalábbis számomra! Ez a kis falu a Keleti-Kárpátokban a Persányi-hegység és a Baróti-hegység által közrezárt település, mely tengerszint felett 500 méter magasságban, Barót városától (szülővárosomtól) 7 km-re fekszik. Anyukám bardóci születésű , így számomra ez az aprócska kis falu, 800 körüli lakossával, a gyermekkorom boldog és önfeledt helyszínét jelenti. A Kormos-patak völgyében terül el, mely alkalmas terepet adott, hogy gyermekkoromban gyakran mártozzunk hűvös vízében.

Tehát elég egyértelmű, hogy miért is volt annyira fontos, hogy ezeket a palántákat “aranyszaró” növényként megkülönböztetett figyelemmel neveljem, igaz?

A probléma csak azzal adódott, hogy mivel vastagon benne voltunk a nyárban, mire a tövek elhelyezésre kerültek méltó helyükre, így volt egy sanda gyanúm, hogy a termésnek nem lesz ideje beérni, mire az ősz megérkezik.

Ekkor még nem filóztam sokat a miértekkel és hogyanokkal, azaz, hogy mit kezdek majd az éretlen paradicsomokkal, volt egyéb elfoglaltság is a kertben, amin a fejemet törhettem.

Aztán mikor megjelentek a termések és elkezdtek kikerekedni szép nagyra, akkor éreztem, hogy bejó lenne, ha lenne idejük beérni. Az idő kegyes volt hozzánk, az ősz gyönyörű napokkal örvendeztetett és még mindig örvendeztet minket, a vénasszonyok sem panaszkodhatnak, nekik is kijút a jóból, de azért a hajnali hűvösebb szelek már arra engedtek következtetni, hogy itt lépni kell, ha a paradicsomok helyzetére gondolok. Sebaj, gondoltam itt van látogatóban anyu, majd együtt kieszeljük, hogy mit kezdjünk vele.

Az igazi meglepetés akkor ért bennünket, mikor a sűrűre nőtt töveket szépen kihúzogatva szembesültünk a realitással, éspedig azzal az örvendetes ténnyel, hogy itt nem egy-két szemecske paradicsomról van szó, hanem kétöklömnyi nagyságú gyönyörű termésekről. A problémát akkor még abban láttuk, hogy ezek mind egytől- egyig olyan zöldek voltak, hogy semmi esélyt nem adtunk volna nekik a pirosodásra. Szerencsére nem is kellett nekik megpirosodni, mert mi a bevett rutintól eltérően, -mely ezidáig abban a hitben ringatott minket, hogy a zöldparadicsom csak savanyúság eltevésére alkalmas, jó ecetes vízben-, elkezdtünk azon gondolkodni, hogy mit főzzünk belőle. Azzal tisztában voltunk, hogy ecetes lében savanyúságnak nem akarunk eltenni, mert azt mi nem szeretjük, az viszont sejtetni véltük, hogy nem kell a szomszédba mennünk tanácsért, mert a mi felhalmozott tapasztalatunk átfog billenteni minket a kezdeti bizonytalanságunkon. S ez aztán így is lett!

Azt már ekkor tudtam, hogy gyömbér mindenképpen fog kerülni bele, de a többi összetevő, a befőzés pillanatáig, köztünk a vita tárgyát képezte!

Volt, hogy néhány ismerőst, akiknek véleményére és ízlésére adok, megkérdeztem, így jött össze az a javaslat, hogy aranymazsolával kellene a paradicsom savanyúságán enyhíteni. Az aranymazsola hamar a bolt polcáról a kamrámba került, de ekkor jött egy váratlan fordulat, mely az aranymazsolát a sarokba szorította. Egy kedves ismerősöm meglepett, idén már másodszor, olyan finom erőspaprikával, mely gyorsan a hozzávalók listájára tornázta magát. Az előbb említett barátot a természet bőséges terméssel ellátta, de mivel ő nem fogyasztja a csípős dolgokat, rám gondolva, hogy én majd tudom hasznosítani, felajánlotta. Olyan szívesen adnék neki az elkészült termékből kóstolót, de gyanítom, hogy nem díjazná a csípőssége miatt…

Ott tartunk tehát, hogy az aranymazsolát kiszorította az isteni finom, de csípős pirospaprika, a gyömbér viszont még mindig tartotta a pozícióját!

A főzést ekkor már elkezdtük, mert tudtuk, hogy a spontán kreativitásnak is teret kell engednünk, és olyan hozzávalót is kell belecsempésznünk, amit akkor találtunk meg a kamrapolcán.

A végén így alakult a helyzet: a paradicsomot felkockáztuk, a paprikát kimagoztuk és apró pici darabokra vágtuk, a gyömbért meghámoztuk és lereszeltük. Ekkor jött az ötlet, hogy fokhagyma is legyen benne, és a nyáron készített fűszerecetem is, -mely 5 féle gyógy- és fűszernövényből készített almaecet-, szerepet vállalhat! Egy kiskanál só és “egy kicsivel” több cukor is segített abban, hogy az ízek karaktere és zamata közösen érvényesüljön, oly módon, hogy egyiknek se legyen ereje elnyomni a másikat.

Summa-summárum nekem nagyon ízlik, egy intenzív ízvilágú, zamatos, csípős, de nem karcos utóízzel, remek egyveleget alkottunk!

Szeretném veletek megkóstoltatni, így arra gondoltam, hogy az egyéb finomságaim mellett, a soproni Test és Lélek fesztiválra is magammal viszem!

Szeretettel várlak a kóstolóra november 16-án, 9 órától egészen estig, a soproni GYIK Központban!

Edó