Hétköznap reggel 8-kor itthon szürcsölni a nap első teáját végtelen szabadság érzéssel tölt el, természetesen ilyenkor van engedélyezve számomra egy kis idő, hogy a közösségi médiát átpörgessem, inspirálódjak mások kreatív képein, az esetleges felém érkezett kérdésekre/hozzászólásokra reagáljak. A tea utolsó kortyjának elfogyasztásakor jön el a pillanat, mikor le kell állítanom a netes lézengést.

A minap viszont ihletet adott egy blogger kolléganő a csodálatos ibolya fotójával. Eszembe jutott, hogy kertünkben idén rengeteg ibolyát véltem felfedezni, szokatlanul sokat.

Nos, a napi terv gyors átütemezése után már pattantam is kiskertembe kosárkámmal és szüreteltem a virágokat. A kiskosár gyorsan megtelt, így már mehettek is a szirmok a “levesbe”.

De mielőtt a “levesbe” kerültek volna, történt velük egy s más. Először is a leszüretelt virágok olyan bódító illatot árasztottak, hogy pár perc azzal telt, hogy többször is szükségét éreztem, hogy mélyen beszippantva élvezzem ezt a kellemes illatot.

Ezt követően jött a szirmok egyenként leszedése a virágról, ami nem kis feladat elé állított. A ritmust Amy Winehouse slágerei adták, hiszen arra már konyhai teendőim során rájöttem, hogy zene mellett gyorsabban megy a munka, és jobban pörög a kéz is.

Nos, amíg a szirmok a papírtörlőn száradtak, addig én agyaltam és agyaltam, hogy most aztán, hogy fogok ebből lekvárt készíteni.

Tavaly kóstoltam ibolya zselét, de őszintén szólva se íze se bűze nem volt, és nagyon híg is volt. Valójában olyan érzésem volt, mintha édes zselatint ettem volna, aminek enyhén lila színe volt. Azt tudtam, hogy ilyesmihez nem adom a kezem s a nevem.

Arra is elég gyorsan rá kellett jönnöm, hogy bármennyire is finom illata van ennek a szépséges kis virágnak, íze az nincs. Ez a valóság, bármennyire is előadjuk, hogy az ibolya az milyen fenséges ehető virág!

De, az viszont vitathatatlan tény, hogy ehető növény, tehát bátran belerakható bármilyen készítménybe, és hát látványnak sem elhanyagolható, hogy gyönyörű lila színe esztétikailag is élményt nyújt.

Az alma mentette meg a helyzetet, hiszen lekvárfőző tapasztalataim azt sugallták, hogy ebben az esetben is jó szolgálatot tehet ez a pektinben gazdag gyümölcs. És most pont erre volt szükség, mármint természetes pektinre. Az ibolyát szükség volt valamivel párosítani, ami ízében és színében is szolid tud maradni, és hagyja érvényesülni a lila kis szirmocskákat.

3 kg almát meghámoztam, és apró kockákra vágtam, egy fél citrom levét ráfacsartam, hogy ne barnuljon meg, egy kis vizet öntöttem alája és feltettem főni. Az alma szépen levet eresztett, ekkor botmixerrel összeturmixoltam, felforraltam, és hozzácsurgattam 1 deci mézet. Forralás után lekapcsoltam, majd hozzákevertem az előre megtisztított szirmokat. Ennyi volt az egész. Félóra se telt el, s a lekvárok a steril üvegekbe töltve dunsztban pihentek. Látványra pedig egyenesen káprázatos, ahogyan a sárga dzsemben a lila szirmok elvegyülnek.

Eszméletlen gyorsan készült el, igaz, a szirmokkal töltött idő bőven próbára tette a türelmem.

Be kell látnom, hogy a lekvárfőzés által olyan tulajdonságomat tudom legjobban fejleszteni, melyre a legnagyobb szükségem van: türelem.

Edó